Extatikumfaktor

Ebből az következik, hogy az idei Szigeten elsősorban a Leningrádra készültem – vagyis készülök –, mert az ukrán TNMK, mely hétfőn következik, stílusilag nem izgat, ritkán adok engedményt a hiphopnak, a 5Nizza még belefér, mert vicces, ezek a másik harkoviak kevésbé. Viszont szóltak nekem, hogy a szerbek is szlávok. És jön ez a Disciplin A Kitchme, hallgassam meg. Nem bánom, mondtam, és nem bántam meg.

Előtte azonban körbejártam a területet, belehallgattam extatikus zenékbe, amelyekről vagy írnak a kollégák, vagy nem. A Técsői Bandáról, szülővárosom másik jelentős exportcikkéről, gondolom, nem nagyon, úgyhogy hadd meséljem el, hogy gyerekkoromban voltam körülbelül két olyan – szláv, hucul, ahogy tetszik – esküvőn, ahol effajta zene szólt. Lakodalmas ez, mindenestül, nyilván: nagydob, konkrét nevén buben, tangóharmonika, hegedű, citera, lendület. Ezek a técsőiek – técsiek – az ottani szombat éjszakákból nőttek ki, ügyesek, erősek, öregek, villog az arany- meg a vasfoguk, és még senkit sem hallottam úgy prüttyögni, mint a dobos-énekest, egymagában kiad egy komplett asszonykórust.

A Bahián, ahol a kelet-európaiak lenni szoktak – nem a TB, mert az a romasátorban játszott, helyesen –, a Disciplinát a horvát Bilk és a délszláviai gyökerű Tudósok előzte. Ezekről nem mondanék sokat, egyfelől az elektronikus-dinamikus horvátok jók voltak, másfelől biztos akadnak nálam kompetensebbek, akik a szájentisztek munkásságát megítéljék. Annyit azért megengednék, hogy engem a Bizottságra emlékeztetnek, nahát.

Szóval, a Disciplin A Kitchme rocktörténeti jelentőségű társaság Kelet-Európában, mint megtudtam, huszonöt éve létezik uszkve, Szerbiában kezdte, Angliában folytatta, majd visszatért oda, ahonnét elindult. A koncerten másfél óra erejéig életre szóló barátságot kötöttem egy kijevi fiatalemberrel, aki azt állította, elsősorban a Disciplina kedvéért jött el a Szigetre. Az ukránok szarok, az oroszokról nincs mit beszélni – mert oroszok, azért, a Leningrád is bekaphatja, Snurovval az élen –, de ezek a szerbek, ezek igen.

És tényleg. Dob meg basszus, más semmi. Azaz két énekhang még, nő és férfi. Amennyire énekhang. Fémes, kemény, semmi esetre sem finom vagy árnyalt. Mégis: sose gondoltam volna, hogy ennyire alig valamiből ilyen izgalmas zenét lehet csinálni. Persze, hogy nem színes és túlrétegzett, de annyira elementáris és egyedi, hogy eszedbe nem jut elfáradni, megunni. Agyonmagyarázni, szétszálazni sem lehet, nem is kell. Csak inni előtte valamit, aztán állni, nem csápolni, és hagyni, hogy átdübörögjön az agyadon. Dúdolni való nem marad utána, csak fülzúgás, és ez így van jól. Még szép, hogy A. Nem kérdés.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!