Páncélos lovag, jövőbe vetett hit, ördögszarv. Az Index riportere fergeteges utolsó napot abszolvál, majd kis híján mérleget von, de visszariasztja Vitray Tamás szelleme.

()
2003. augusztus 6., szerda 15:02


Hajnalban szólalt meg az apró ördög, éppen azután, hogy - ki tudja, miért - eszembe jutott az Index jogászának sztorija arról, hogy amikor rendező volt egy régi Metallica-koncerten az MTK-pályán, az eseményre jegy nélkül akart behatolni egy komplett páncélzatot viselő lovag, a Salgótarjáni út irányából.

Az ördög finoman köhintett, én veszettül igyekeztem ráfókuszálni, aztán lassan felismertem. Igen, a Laibach koncertjén találkoztunk. Egy mellettem bólogató, jól ápolt rózsadombi szalongót bicepszén vigyorgott. Rögtön feltűnt, hogy hosszú, többszörösen csavarodott hegyikecske-szarva van és gibbonszerű állatra, vagy kabarészínészre hajazó izmos teste, klasszikus patával.

"Milyen volt a Sziget?" - kérdezte az ördög. "Örmény vagy?" - kérdeztem vissza, a Nefogazz! énekesét plagizálva, de az ördög nem azt válaszolta, hogy "örmény az anyád, bazmeg", hanem köpött egy tömjénszagút és inkább elment Komáromi Pisti-műfogsort vásárolni.

Egyedül maradtam a nagy kérdéssel: legyek a popkultúra Vitray Tamása és vonjam meg a mérleget? Hát nem. Főleg egy ilyen zárónap után.

A magyar fémzene jövőjébe vetett hittel

Még perzselő napsütésben indult a program a Nefogazz!-on, ami élőben még sokkal olyanabb, mint lemezen. Van, aki erre az überkiller jelzőt alkalmazná, én ennél azért társaságban óvatosabb vagyok. Kevés ember akad, aki egy háztartási elektronikai készülék előtt hangos "nemakarok, nemakarok dolgozni"-skandálásba kezdene. Én nem tartozom közéjük, a Talentum színpad előtt viszont nem bírtam magammal és jól is tettem.

A magyar fémzene jövőjébe vetett hittel távoztam az utóbbi évek legnagyszerűbb magyar színpadi produkciójáról, hogy a Nagyszínpad közelében koccanjak kissurral, a Pecalista alapító tagjával, aki munkaidejében egészen kis lények vizsgálatával foglalkozik. Útközben elvesztettem a telefonomat, de éreztem, hogy a kapcsolatunk nem érhet így véget, és tényleg: a rasztafáriánus köszöntő szertartás végeztével Kissur felcsörgette a számomat, a túlvégen pedig felvették az Ismeretlen Becsületes Megtalálók, akikről utóbb kiderült, hogy Index-közeli vízitúrázók, úgy mint Földes András barátai.

Tízezer csápoló + Pap Rita szelleme

Közben fél szemmel figyeltem az Animát, akik valószínűleg életük legnagyobb közönsége előtt törték a ritmust, már amikor. Hiába fikázza mindenki az új lemezüket, ezúttal úgy tűnt, jó formában vannak, a soktízezres közönség meg kifejezetten kivetkezett magából, majd tombolt. A környéken lányok táncoltak a sörözőkben, a borozókban, a latin-amerikai kajáldában, sőt talán még a honfoglalás-kori gabonaételek standján is. A vége az azért büntető volt, minden idők legkínosabb popsorával (Pap Rita included), ami, ha még nem ismernék, így hangzik: "csinálj sok-sok gyermeket". Különösen, hogy a dallamot feltehetőleg Fenyő Miki "add kölcsön a robogódat, hadd vezessem le az utat" kezdetű szerzeményéből kölcsönözték.

Ördög, bohóc, lendület

Frissen visszaszerzett telefonommal ezután reménytelen hosszúságú gyalogtúrára indultunk a Sziget fekete pólós-ördögszarvas fertálya felé, ahol maga a Nagy Reveláció várt, a Napalm Death rendkívül rokonszenves tagjainak képében. Amikor bedugtam a fejem a metálsátorba, egy legalább két légköbméteres göndör frizurát lobogtató óriási bohócot láttam meg először a színpadon, amint egészen veszettül basszusgitározik. Közelebb érve kiderült, hogy nem oldschool bohóc, hanem egy szimpatikus öreg halálmetálos, akinek olyan speciálisan kopaszodik a feje (középen homloktól fölfelé hüvelykujjnyi csupasz bőrcsík fel a fejbúbig, ahol a hiány tonzúrává kerekedik), hogy az csak na.

Amennyire unalmas volt az agyonhájpolt Slayer, annyira vicces és pusztítóan lendületes a Napalm Death, élén a szimpatikus, mozdonyvezető-külsejű hörgős énekessel, akiről lesüt, hogy amikor éppen nem az ördögöt idézi meg a színpadon, akkor a környékbeli gyerekeknek segít fára mászni és felviszi a tejet a szomszéd néninek. A dobost nem láttam. A gitáros az én látószögemből kellemesen lepusztult Alice Cooper-szerű jelenség volt, és a sátánzene legprímább halálsikolyát adta elő, jó néhány alkalommal.

Félórás fejreszelés

A Mjassive Attackből csak pár taktust hallottam, de nem is volt baj, mert kezdődött a Laibach, méghozzá nagy premierrel, mivel életemben először hallottam embereket komolyabb csapatban szlovénül skandálni. Ők a szurkolótábor voltak, de nemsokára megérkeztek a totalitárius techno balkáni mesterei is. Félórás fejreszelés után elfogyott a levegő, én meg az utolsó oxigénmolekulák társaságában távoztam a Wan2 sátorból, majd a Szigetről is.

Hogy ennyi pozitív élmény után kedvére tegyek ördög barátomnak: úgy általában talán csak annyit lehet elmondani a Szigetről, hogy feltűnően csökkent a pop- és kecskeszakállasok aránya, a csajok meg továbbra sem szőrösek, viszont szeretnek majdnem átlátszó pamukból készült pólót hordani. Amúgy mindenki oldalzsebes térdnadrágot visel, a batikolt izék pedig együtt végezték a gyapjútarisznyákkal, a divattörténelem szemétégetőjében.

Ámen.

az oldal tetejére