A macsó magyar történelem vége

A legnagyobb problémánk, hogy nem tudunk ünnepelni. Mert ez nem ünnep, hogy valaki bemondja, ez Magyarország születésnapja, majd jön a Fülesből ismert képregény, amit ráadásul már valaki kiszínezett. Értem, hogy az előadással is a kisgyerekeket célozták meg, de ez mégis túlzás. Elgügyögni a Himnuszt lenne már csak szép.

Erősen ragaszkodunk a nagy történeteinkhez, és ezek közül az egyik legfontosabb az Államalapítás, amit minden évben kötelezően meg kell csinálnia valakinek. Ezekben semmi eredetiség, bátorság vagy újragondolás nincs, vagyis semmi olyan, ami aktuálissá tehetné az ünnepet. Idén az Experidance-t vezető Román Sándor kapta a feladatot: szórakoztassa a közönséget. Román már többször bizonyított látványos táncműsoraival, tehát reménykedhettünk, és a nyitó jelenet nem is volt annyira elborzasztó.

Csikós rockerek

A Hősök tere közepén felállított színpad nagyon jó ötlet, de a vizuális koncepció megtervezésénél nem gondoltak rá, hogy nem véletlenül hozták ide a darabot. Hiszen nemcsak az a lényeg, hogy elférjen a nép, hanem a lovas szobrok díszletnek is jók. Mondjuk ezek bevilágítását vagy a velük való játékot ne kérjük még számon, mert ötletük sem volt kihasználásukra.

A magyarnak fényshow kell, lovasok meg zene. Csikós rockerek vagyunk, akik rockmusicalre élik mindennapi életüket, és még táncolunk is, ahogy azt a táncos lábú miniszterelnökünk is megmutatta.

A nagy magyar történetet Fullajtár Andrea erőltetetten rímbe szedve meséli, és persze az elején tisztázzuk, hogy „vérben és szenvedésben” született Magyaroszág. Ez a szenvedős narratíva nagyon fekszik nekünk, összebújva búsonghatunk, mennyire szar itt nekünk. Az Apák és Fiúk történelmét éljük még mindig: Árpádtól Szent Lászlóig tart a sztori, pontosabban István király születésétől a szentté avatásáig, csodás keret, vagyis a szenvedő keretben azért igyekszünk úgy mozogni, hogy az felemelő legyen. Már-már boldog és büszke magyarok.

Az elején látványos, sok táncost megmozgató jelenettel indul a gála, jön a hét vezér lovakkal, közben lángcsóva lövell, minden van itt. Fullajtár mesél, egyszerre kívülálló és valahogy a történelem részese, korokon átívelve tartja össze a nagy magyar narratívát.

Európa vs. magyarság útja

A rendező nem akarta bátran újraértelmezni István király (Egyházi Gábor) működését, vette a szokásos kliséket: az ország összetartása, hit, Isten, haza. Nagyjából erről folyik a diskurzus ma is, és kábé hasonló színvonalon: mondjuk Orbán Viktor nem kezd el sámánruhában táncolva Európával riogatni (bár majdnem), mint teszik az előadásban. Mert a kérdések a következők: Sámándalt vagy a Miatyánkot énekeljünk, Európa vs. ősi rítus, a nemzet halála vs. magyarság útja. Én gyorsan meghozom a döntést, amikor meglátom, hogy a pogánylányok nagyon jól néznek ki. Ezt egyébként a West Side Story táncos stílusában beszélik el, elég ötlettelenül.

Nem értem: három hónapig tanítottak a szalagavatóig valami néptáncra, de a magyar tánc még számomra se ilyen közhelyes és unalmas, amivel nem lehet érzelmeket és problémákat megjeleníteni, ami inkább totyogás és lépegetés, mint csűrdöngölős. Többször használnak botot a táncokhoz, vagyis nem használják csak fegyverként, pedig ezekből is milyen jó dolgokat lehetne kihozni. Búsongok, mert a magyar ilyen.

Macsó ország szép nagy karddal

„Egy nap nagy király leszek/ Ó, Uram, csak benned és veled// Előttem még hosszú az út/ Életem nagy pályát befúút” – kezd bele István királyunk önsiratójába és egyben Istenhez fűzött fohászába. A magyar királyokról egy biztos kiderült: az Isten és a nő is csak azért van, hogy faszább csávóknak érezzék magukat, mert egyébként bizonytalanok.

Fullajtár Andrea mesélőn kívül még Fonyó Barbara kapott valamicske szerepet, mint Angyal (vagy Szűz Mária? Még annak is lenne értelme), és jó is volt. Egyébként végre megtudtuk, mi végre van a magyar nő: „A nők szépségükkel szeretetet és békét hoznak”. Mondjuk ennek összefüggéseire nem igazán jöttem rá, de ha nő az ennyi, akkor biztos így van. És ezt a világ legnyálasabb romantikus számával erősítették meg, pengettek mint Zorán a leánykérésen. Itt csendült fel először, a magyar férfi az igazi úr tétel.

„Erőd duzzaszthat tengert/ Férfit úrrá csak nő tehet” – hangzik fel ez a szépséges költői kép, miközben egy férfi és egy nő érkezik a színpadra. Nőnek lenni egyre rosszabb itthon, főleg, hogy harminc, terhes nőt alakító táncos jön a színpadra. Heteroszexuális macsó történelmünkben vajon milyen szerepet osztanak rájuk? „Tettre kész magyarok” tették ezt velük. Értelmezzünk: a magyarok a férfiak, de a nők? Jó, mit problémázunk, ha csak ennyire kellenek.

Az asszonyverés is megjelenik a darabban, nem pontosan érthető, hogy poént mond a beszélő vagy erkölcsi intelmet. Mindegy, a nézők itt nevetnek fel egyedül.

Felnégyelésre várva

A harmincadik percnél éreztem, hogy elvesztette tartását a darab: a lovagoknak öltözött táncosok úgy mozogtak mint Artur király a Gyalog galoppban, miközben a Robin Hood, a Tolvajok fejdelme stítlusú filmzenék szóltak.

„A hitét védő büszke szellem”, azaz István, nagyon mutogatja hatalmas kardját, fénylik a vége, a fallikus értelmezésekre most nem térünk ki, pedig erre a mítoszra épül nemzetünk. Az alkotók ki akarták hangsúlyozni, mennyire keresztény állam vagyunk, ez szinte megkérdőjelezhetetlen, és ma is a legfontosabb üzenete Istvánnak: ő volt az első keresztény.

Végig Koppány felnégyelésére vártam, arról fantáziáltam, hogy David Merlini megoldja ezt is, de kihagyták. Nagy bátorságra vall, hogy István királyt Gyurcsány Ferenc vívódó államvezetői alakjához tették hasonlatossá: „Ki dönti el Uram, mit kell tennem?”. A vívódást szokás szerint Fonyó Barbara oldja fel, aki valami többértelmű tanáccsal megvigasztalja az igazi főhőst, egy nemzet büszke Atyját. Érdekes, hogy nők ebben a történelemben nincsenek, csak harcos, kemény férfiak.

Meg Kamarás Iván, aki olyan mélabúsan és görnyedten üli meg a lovat, hogy minden elkezdek hinni a magyarság végében.

Szeressük az idegeneket

És akkor jön a Süsüből a királyfi, Puskás Péter Szent Imreként, semmi őrjöngés, fejen pörgés, vagy valami bevállalós. A világ legbénább dalát kell elénekelnie, amit a háttérből Kozsó és Ákos érzékenységeiből gyúrt szövegíró irányít, idézem: „Együtt a szív/ Együtt a kar/ Minden szív most egyet akar” – mert ez szolgál az ország épülésére a reformidőkben. Ezután a multikulti trendjének megfelelően elhangzik egy idézet Szent István intelmeiből a vendégek befogadásáról (és ezt a lovas szobor mondja elvileg, iszonyat). István később megénekli halálakor, hogy „Külhonból jöttek magyar szívvel/ Építettünk hazát közös hittel.” Jó sokszor elismétlik, hogy hátul is értsék. Azért Orseolo Péternél megjegyzik, hogy ő idegen. Jó, de idegen és idegen között is van különbség, nem?

A történelemhez való viszonyunk

Az állami ünnepség, bármit is tesz a rendező vagy az előadó, valahogy mindig az állami irányelveket mutatja meg, ez ellen nem tudnak mit tenni. A nehéz időszak után az ország épül, csak urunkban kell bízni, jön az üzenet megint, mellettem egy aktuálpolitikus nő hozzáfűzi, hogy még csak az kéne, meg mindent elraboltok. Ő érti az üzenetet, bár nehezen meggyőzhetőnek tűnik. „Közös a munka, közös az ország, mindegy, ki az úr” - éneklik.

A végére pedig beerősödnek a napjainkat is pozitívan befolyásoló felismerések: „A két fél csak együtt egész,/ Népünk két útja egy is lehet/ Ha a két tábort közös cél vezeti.” Ezt már nem is értelmezzük, Istvánt szentté avatják, megszólal a Himnusz, és piros-fehér-zöld tűzijáték hullik a fejünkre. Magasztos pillanat lehetne, ha nem mindig ezt a már unalomig ismert magyar történelmi tablót kapnánk. Mert nem tudunk ünnepelni, és így nem is lesz viszonyunk saját történelmünkhöz, mindkét oldal nyomatja a saját identitáspolitikáját, amikbe belefér ez a magyarkodó, unalmas magyarság történet.