A virág

A virág

Édes-savanyú mese

2000. 10. 26., 15:03 | Frissítve: 2000. december 15., péntek 14:55

KertitörpeHol volt, hol nem volt, volt egyszer egy köztársaság. Ebben a köztársaságban lakott egy király. Nagyon szegény király volt! Nem volt lova, hintója, kardja, hadserege, még koronája sem! Csak egy kis konyhakertje volt. Azért nem volt semmije, mert a kommunisták elvették tőle. Egyik nap felébredt, odatette a kávét, és mire kijött, már ott voltak a kommunisták.

A király bánatosan énekelni kezdett
- Te király! - vicsorogták. - Megverjünk? Mert ha nem adod ide a lovadat, hintódat, a kardodat és a hadseregedet, fel leszel pofozva! Mit tehetett a király, odaadott mindent. Hogy miért nem rántott kardot, miért nem védekezett? Haj, sokan voltak a kommunisták! Hetvenheten. Mindegyiknek hét feje volt. Ki mert volna harcolni velük?

- Jól van - mondta a legkövérebb kommunista. - Most menjél kapálni. Holnapra friss karfiolt hozzál mindannyiunknak!

Szomorúan ment haza a király. Hogyan neveljen holnapra karfiolt, hetvenhétszer hetet? Kiült este a palánták közé, a telihold ezüstfényébe, és bánatosan énekelni kezdett:

Karfioldal

Arról szól a karfioldal,
Kommunikálok a holddal,
Mint egy kivert, beteg kuttya,
Kinek nincsen pereputtya.

Minden volt és semmi se lesz
Nem talál meg, aki keres
Holnap één úgyis meghalok
Agyonvernek ezek az állatok

Még sok egyebet is énekelt, mert amíg király volt, költő akart lenni. Ahogy ott énekelt - elmúlt már éjfél is - látja ám, hogy a karfiolok mocorognak körülötte. Fölemelte a fejét, és lám! Mind megnőtt már gyermekfejnyire.
Szelíden billegtek az énekszóra.

Reggel jöttek a kommunisták megint. Már előre örvendeztek: - Úgysem lesz karfiol! Megpofozzuk az öreget! - De ugyancsak elámultak, amikor a királyt egy böhöm karfiolrakás tövében találták. Pipázgatott.

- Jól van - bólintott a legöregebb kommunista. - Itt maradhatsz. Kapsz egy forintot minden nap. De senki, érted: senki nem tudhatja, hogy te voltál a király! Különben visszajövünk!

Hetvenhét kommunista
Így elbántak vele. Gondolkodni kezdett, hogyan szerepeljen a mese többi részében, ha már nem király. - Gyuri bácsi! - kiáltott fel. - Akkor Gyuri bácsi leszek! - Úgy is lett. De senki nem beszélt vele. Nem is tudta a többi ember, ki ő, és ki volt régen. Meg sem látogatták. Elfelejtették.

Hosszú évek teltek el. Nem sok az az egy forint, de azért meg lehet élni belőle. Szegényesen, szerényen éldegélt Gyuri bácsi. Kertészkedett. Magas bokrokkal kerítette be a veteményt, nem is látott ki belőle. A bokrok mögött piszke, naspolya és dinnye nőtt, a ház előtt meg dohány. A kert közepén pedig, egy dombocska tetején egy nagy, sárga-kék virág nevelkedett.

Gyönyörű virág, a legszebb a világon. Nem is szirmai vannak, hanem puha, simogatós virágtollai. A levelei olyanok, akár az angyalok szárnya. Az illatát pedig csak közelről lehet érezni, és várni kell rá. Aki csak úgy odapillant, nem tud meg semmit. Aki letelepszik mellé és gyönyörködik benne, azt megajándékozza illatával. Ilyen virág volt ez.

Időnként Gyuri bácsinak eszébe jutott, hogy király volt. Olyankor leült a virágja mellé, és beszélt hozzá. - Bárcsak valaki még megismerne! - És a virág megértően bólogatott az esti szélben.

De elmúlt a nyár. Megöregedett Gyuri bácsi. Megöregedett a virág is, mégis egyre szépült. A sárga teltebb lett, a kék mélyebb. A levélszárnyak kitárultak, mintha repülni akarnának. A sziromtollak végén megszülettek a fekete fényű magok. Néha a szél összeütötte őket. Úgy csilingelt a hangjuk, mint a kirándulásra induló gyerekeké. Igazán csodálatos öregség volt!

"Szürke szemei nem csillogtak már"
Gyuri bácsi mind többet üldögélt mellette. Már hűvösek voltak az esték, jól fel kellett öltözni. A virág szépsége tombolt, pattanásig feszült. Készült az elmúlásra, barátja, az öregember pedig rettegett attól a naptól. Ott hallgattak ketten, várva az elkerülhetetlent, míg aztán egy reggelen Gyuri bácsi kinyújtotta reszkető kezét, és behunyt szemmel letörte a virágot. Hunyorogva csoszogott a kertkapuhoz, kilakatolta, és kilépett a sárguló bokrok közül.

Éppen egy leány sietett el a kert előtt, amikor a bácsi - régóta először - előbukkant. Egymásnak ütköztek. Meglepve nézték egymást. Az egykori király öreg volt, ráncos és kopasz. Szürke szemei nem csillogtak már. A lány üde volt és friss. Oroszlánszőke hajában bújócskázott a szél, szemei kékek, mint az ég felé tartott üvegszilánk.

Gyuri bácsi lehajtott fejjel, bocsánatkérően nyújtotta ki kezét. Nem is látta, ahogy a virág sárgája és kékje összemosolyog a lány szőkeségével és kékségével.

- Ez király! - mondta a lány elragadtatva. Az öregember meghatódottan mosolygott, azt hitte, neki szól. Visszaballagott a kertbe, és a kaput nem csukta be. Nem él már. Néhány nap múlva meghalt, boldogan.

A lány pedig továbbment, de már nem sietett annyira. Az életen gondolkodott. - Szeret. Nem szeret. - Szórakozottan tépkedte a virág érett szirmait, és szórta, szórta szerteszét.

Amerre elhaladt, ma ilyen virágok nőnek. Kitárt szárnyakkal emlékeznek arra, hogyan találkoztak ők ketten - véletlenül, egyszer, valamikor.

Ennek a virágnak egyébként mindig éppen kilencvenkilenc szirma van. Sokáig tart letépkedni mindet, de megéri.

Linkek

hirdetés
hirdetés