|
|
Ausztria legmagasabb csúcsa!Grossglockner felszereléslista
|
 |
|
Reggel nyolckor már a hágóvasakat állítgatjuk, hiszen még a hó felmelegedése előtt el kellene indulnunk. Jó lenne estig elérni a 3454 méteren fekvő Erzherzog Johann-hüttéhez (jobb a házba ebédelni, mint a csúcson vacsorázni, hacsak nem a naplementét szeretnéd lefényképezni Ausztria legmagasabb pontjáról). Fél kilenckor indulunk lefelé a gleccserre, jó lesz ez a közel 300 méteres szintkülönbség holnap felfelé. Kilenc óra tájban vágunk neki a gleccsernek, és tempós menetelésünknek hála egy óra múlva, a jégmező szélénél elkezdhetjük a mászást. Délre vagyunk a sziklás rész tetejénél. Útközben csak néha állunk meg pihenni, és bevárni egymást. A sziklás részen három komolyabb szakasz van. Az első a "legkomolyabb", itt még kletersteig (drótkötél) is segíti a kapaszkodást, a másik kettőn csak fel kell mászni négy vagy öt métert.
Ebéd, pihenés, nagy gondot fordítunk a rehidratálásra (ahogyan ezt a hálivúdiaktól megtanultuk). A szél elég erősen fúj, mindegyikünk keres magának egy szélvédett zugot. A pihenőknek nem az unalom, hanem az átizzadt pólók alá kúszó fagy vet véget. A hidegnek mégis örülünk, hiszen így nem átnedvesedett, latyakos hóban kell másznunk. Elengedhetetlen viszont a hágóvas.
A hómező a teteje felé egyre meredekebb lesz (tavaly jártam itt, most az útvonal teljesen más fele vezet, a ház alatt kimegy a sziklákhoz), az utolsó szakasz mindenkinek a legmeredekebb és egyben a legnehezebb.
Végül fent vagyunk a házban (EHJ Hütte), 3454 méteres magasságban. Az idő reggel óta egyre romlott, most igen rossz, az esti órákban éri el csúcspontját a vihar. Le a zsákokat, a vasakat, pihenni, enni, és a már rutinszerűvé vált rehidratálás. Úgy terveztük, hogy a teraszon sunyiban fogunk főzni (mivel a ház fából van nem szabad, valószínű osztrák vendéglátóink nem akarják kipróbálni házuk építőanyagának égését alacsony oxigéntartalmú levegőnél). A nagy szélben azonban nem működnek a főzők, marad hát a wc (így lesz ami a konzervek illatát elnyomja, meg az étvágyunkét is). Kaja után szárítkozunk, és sutba dobjuk az a tervünket, hogy még ma felmegyünk a csúcsra. Átfésüljük a ház könyvét, találunk benne egy érdekes részt: serpa találkozó Ausztriába, vannak vagy harmincan.
| |
Végre reggel hatkor csörög az óra, bár már mindenki rég fent van. Hétkor már indulunk. Az idő szép, felhők itt-ott, több mint szeretnénk. Teljes menetfelszerelésben hagyjuk el a házat, a havas részen elég nagy a szél. Az út először a kisebbik csúcsra, a frappánsan Klein Glockner-nek nevezett sziklakiszögellésre vezet. Majd le kell ereszkednünk a kis és a nagy csúcs közti bevágásba, az ún. Scharte-ba. Innentől minden lépésre oda kell figyelnünk, hiszen a kicsúszás végzetes zuhanásban végződhet. A gerincen már nem fúj annyira, ami azért baj, mert a látótávolságunk minimális. Rövid mászás után (a gerincet jelző karókat követve) jutunk el a csúcsot jelző óriási fémkereszthez. Csúcs csokinkat a gerincre tapadt felhő sűrűjébe burkolózva fogyasztjuk el.
Az út legnehezebb része, a Schartén való átkelés érdekes módon visszafelé okoz nagyobb nehézséget. Találkozunk ugyanis néhány fizetős csoporttal. A 10 fős csoportok vezetője kötélrendszert épít ki a számukra, minek következtében hamarosan legyekként vergődünk a kötélrengetegben. Költhettek volna egy kis pénz az oktatásukra is nem csak a hightech felszerelésükre.
A gerinc után lefelé már gyorsan haladunk, a hó olvadtabb mint tegnap, a hágóvas felesleges lesz lefelé. Tizenegy óra után indulunk a házból, homlokegyenest rombolunk lefelé a havon, már a sziklás részen is vagyunk, gleccser, és az utolsó megpróbáltatás a közel 300 méteres lépcsőzés a parkolóhoz. A parkolóba felérve demonstrálom a többieknek ki is az igazi hegymászó, és teljes cuccban csinálok öt fekvőtámaszt, Bence követi példámat. Három óra, pakolás, kaja, irány haza. A menetidő nyolc órán túlra nyúlik, éjfél után bújunk be az ágyba.
|
